Három hete került a magyar mozikba ’A róka’ című osztrák film, tehát kicsit le vagyok maradva ezzel az ajánlóval – viszont idő közben volt alkalmam elolvasni, mit írtak róla mások.
Az igazán jó filmeknek (szerintem) az egyik ismertetőjele, hogy nem születik róluk két hasonló kritika, mert elég sokrétegűek ahhoz, hogy minden értő nézőt másképp szólítsanak meg.
’A róka’ ilyen: nemcsak a címében előre jelzett ember-állat kapcsolatról mesél, hanem a családról, a nyomor szülte kényszerű döntésekről, az elidegenedésről és az érzelmi gyógyulásról, mely pontosan a főhős a rókával kialakult különleges kapcsolata által valósulhat meg a szemünk előtt – és természetesen a második világháborúról, mely valójában csak egy hátteret rajzol a mély és szépen kifejtett emberi történet mögé.
A sztori a ’30-as évek elején indul az első világháború sebeitől vérző Ausztriában, egy Salzburg melletti hegyi faluban, ahol a főszereplőt, Franzot, egy nyolc gyermekes tanyasi család legkisebb gyermekét a szülők örökbe adják, hogy megmentsék az éhhaláltól, mely mindnyájukat fenyegeti.
Franz érzelemszegény környezetben nő fel, majd 18 évesen, frissen megkapott önrendelkezési jogával élve a hadsereg kötelékébe áll. Legközelebb a második világháború elején, a lengyel fronton találkozunk vele, ahol a zárkózott, magának való fiú motoros futárként teljesít szolgálatot. Itt találja meg az erdőben járva az anyja mellett síró, elárvult rókakölyköt, akit magához vesz és igazi szeretettel gondoskodik róla – még kötelezettségszegést is elkövet miatta.
Mi pedig végigmotorozunk Franzzal a második világháborún Lengyelországtól Normandiáig, miközben hősünk a sivár gyerekkor elszigeteltségéből a rókával való kapcsolatán keresztül érzelmileg kinyílik és nyitottá válik az emberi találkozásokra is.
Katartikus pontja a filmnek a rókától való elválás pillanata, melynek fájdalmában megélheti az apja érzéseit, mikor a saját érdekében elszakította magától őt, mint gyermeket, és amire a film végén, mikor a háború végeztével hazatér az elhagyott tanyára, visszaigazolást is kap.
Az igazi happy end azonban a háttértörténetben húzódik: a film a rendező, Adrian Goiginger dédapjának igaz története – a film végén egy fotó alatt egy rövid hangbejátszást is hallhatunk vele, ahogy a rókáról mesél –, tehát a magányos Franz családot alapított, gyermekei, unokái, sőt dédunokái születtek, és 100 éves korában hunyta le a szemét.
A film a JUNO 11 Distribution forgalmazásában került a magyar mozikba.
Részletek: MAFAB