Ritkán fordul elő, hogy úgy írok egy filmről recenziót, hogy korábban interjút készítettem róla a rendezővel – most ez is eljött. Pálfy Györggyel készült interjúmat a Glamour Pluszon olvashatod. Azért éreztem fontosnak, hogy újra elővegyem, mert újranéztem a filmet a Cinegón és megint kinyílt benne egy réteg, amit korábban nem érzékeltem – a véleményem pedig változatlanul az, hogy eddig ez az év legjobb (majdnem) magyar filmje.

Pálfi György új filmjének alaphelyzete akár egy abszurd vicc kezdete is lehetne: egy fekete tyúk megszökik egy ipari baromfitelepről, majd egy görög tengerparton próbál új életet kezdeni. A történet azonban hamar túllép azon, hogy különleges állatszereplővel készült filmként nézzünk rá. A TYÚK ugyanis nem attól érdekes, hogy egy tyúkot követünk, hanem attól, hogy

Pálfi következetesen ragaszkodik ahhoz a nézőponthoz, amelyből az emberi világ nem magától értetődően a legfontosabb.

Ez a film alapötlete is. Pálfi a vele készült interjúban elmondta, hogy nem kész történethez kerestek különleges formát: előbb volt meg a tyúk és az a gondolat, hogy egy történetet az ő nézőpontjából kellene elmesélni, és csak ezután kezdtek olyan cselekményt keresni, amelyben ez a perspektíva működőképes lehet. Ez azért lényeges, mert

a TYÚK esetében a forma nem utólagos megoldás egy már meglévő történetre, hanem maga a film gondolkodásának kiindulópontja.

Pálfi korábbi filmjeiben is gyakran egy erős formai ötlet határozta meg azt, hogyan kell néznünk a történetet. A Hukkle a dialógusok visszaszorításával, a Taxidermia a test radikális használatával, a Final Cut pedig a filmtörténet képeinek újrarendezésével teremtett saját szabályrendszert. A TYÚK kevésbé látványosan kérdőjelezi meg a megszokott filmes nyelvet, de ugyanaz a szerzői gondolkodás működik benne. A rendező maga is úgy látja, hogy a film szervesen kapcsolódik korábbi munkáihoz, ugyanakkor érettebbnek érzi azoknál: korábban inkább a saját határait próbálta feszegetni, most pedig nagyobb teret enged annak, amit a leforgatott anyag önmagában mutat.

A TYÚK legfontosabb formai döntése ebből következik: a kamera nem emberi szemmagasságból rendezi el a világot.

A tyúk mozgását követjük, az emberek sokszor csak részlegesen jelennek meg, és a környezet is más jelentőséget kap, mint egy hagyományos emberi történetben. Egy ajtó, egy autó, egy láb, egy mozdulat vagy egy nyitott tér nem egyszerűen háttér, hanem olyan információ, amelyből a főhősnek tájékozódnia kell. A nézőnek pedig ugyanezt kell tennie.

Ez a perspektíva azért működik, mert Pálfi nem teszi emberré a tyúkot. Egy ilyen film esetében könnyű lenne érzelmeket, szándékokat és gondolatokat tulajdonítani neki, különösen akkor, amikor a történet egyre szorosabban kapcsolódik az emberi drámához. A rendező azonban tudatosan meghúzta ezt a határt.

„A tyúk végig tyúk marad”

– mondja, és hozzáteszi, hogy bár a film embereknek készül, az állatot soha nem ruházzák fel emberi tulajdonságokkal.

Ez sokkal fontosabb döntés, mint amilyennek elsőre tűnik. Ha a tyúk emberként viselkedne, akkor a film végül megint csak rólunk szólna: egy állat testében egy emberi karaktert néznénk. Így viszont a néző kénytelen elfogadni, hogy a főszereplő más szabályok szerint létezik. Nem tudjuk, mit gondol, és nem is kell tudnunk. A film nem a tyúk belső világát akarja megmutatni, hanem a sajátunkat teszi bizonytalanná azzal, hogy egy másik élőlény érzékeléséhez igazítja a kamerát.

A történet ehhez képest meglepően hagyományos. A tyúk kiszabadul, akadályokkal találkozik, új helyeket fedez fel, táplálékot és biztonságot keres, végül pedig olyan környezetbe kerül, ahol társat és utódokat is találhat.

Ez tulajdonképpen klasszikus felemelkedéstörténet. A különös az, hogy ugyanebben a filmben egy emberi történet pontosan az ellenkező irányba halad.

A görög tengerparton ugyanis nemcsak a tyúk keresi a helyét. A háttérben megjelenik az illegális migráció és az embercsempészet világa, és egy fiatal férfi történetén keresztül egy fokozatos erkölcsi leépülést is követünk. A két szál nem úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy hagyományos cselekményben: a tyúk nem válik az emberi történet főszereplőjévé, és az ember sem kerül a tyúk kalandjának középpontjába. Mégis ugyanabban a világban vannak jelen, és éppen a különbségük miatt kezdik értelmezni egymást. Pálfi ezt az egymással ellentétes mozgást tudatosan építette bele a forgatókönyvbe.

A tyúk története felfelé tart, az emberé lefelé, és a két ív az X szerkezetében találkozik.

A rendező szerint a tyúk útja egy hollywoodi sikertörténet logikáját követi, miközben az ember története tragikus ívet ír le, morális döntések sorozatán keresztül.

A szerkezet azért érdekes, mert Pálfi nem magyarázza túl.

Nem mondja meg, hogy a tyúk a természetet, az ember pedig a civilizációt jelképezi, és nem állít fel egyszerű erkölcsi képletet sem, amelyben az állat jó, az ember pedig rossz.

Ennél sokkal pontosabb megfigyelést tesz. A tyúk ösztönösen reagál a környezetére, az ember viszont döntési helyzetekben találja magát. A történetben éppen ezek a döntések vezetnek a következményekhez.

A rendező számára fontos volt, hogy a kis léptékű állati történet találkozzon valamivel, ami „az embert is túlnövi”. Ez lett a görögországi történetszál társadalmi háttere. Az embercsempészet és a migráció nem önálló témaként jelenik meg, hanem olyan valóságként, amelyben a szereplők mozognak. A film ettől nem válik politikai pamfletté, de

a háttérben folyamatosan érzékelhető marad, hogy az emberi világ sokkal bonyolultabb és veszélyesebb annál, mint amennyit a tyúk képes érzékelni belőle.

Éppen ez ad különös feszültséget a filmnek. A tyúk nem érti azt, ami körülötte történik, a néző viszont igen. Ezért ugyanaz a jelenet két különböző jelentést hordoz. Az állat számára egy autó lehet egyszerűen egy hely, ahová be lehet jutni; a néző számára ugyanaz az autó egy embercsempészettel kapcsolatos történet része. A tyúk számára a tengerpart egy új élőhely, az ember számára határ, menekülési útvonal és kiszolgáltatottság helyszíne.

A görögországi helyszín ráadásul nem művészi döntés volt.

Pálfi azért vitte külföldre a filmet, mert Magyarországon nem tudta megvalósítani, és a finanszírozáshoz külföldi producert kellett találnia.

A görög producer feltétele az volt, hogy a történetet Görögországra írják át. Pálfi eleinte maga is bizonytalan volt, hogy ez jó irány-e, később azonban úgy látta, hogy a távolság kifejezetten segített a filmnek. Ahogy mondja, így lehetett a társadalmi problémáról úgy beszélni, hogy közben nem kellett közvetlenül a saját, fájdalmas problémáinkkal szembesíteni a nézőt.

Ez a távolság valóban érzékelhető a filmben. A görög táj nem pusztán szép háttér, és nem is egzotikus képeslap. A tenger és a mediterrán környezet egy olyan világot teremt, amelyben a természet és az emberi társadalom egészen eltérő logika szerint működik. Pálfi számára a külföldi forgatás ugyanakkor szakmailag nehezebb volt, mert idegen nyelvi és kulturális közegben kellett dolgoznia, és sokkal kevésbé tudta kontrollálni a helyzeteket.

Végül éppen ez a kontrollvesztés lett a film egyik érdekes tapasztalata: a rendezőnek, ahogy a színészeknek is, alkalmazkodnia kellett valamihez, amit nem tudott teljes egészében irányítani.

Ebben a film készítésének módja és maga a film különös módon összekapcsolódik. Pálfi az interjúban arról beszél, hogy a forgatás számára elsősorban anyaggyűjtés, a vágás pedig annak keresése, hogy a felvett anyagból mi az, ami valóban létrejöhet. Ilyenkor megpróbálja „elfelejteni a forgatókönyvet”, és azt nézni, mit akar maga az anyag.

 A harmóniát szerinte hosszú idő alatt, a vágószobában kell megtalálni.

A TYÚK esetében ez különösen fontos lehetett, mert az állatok jelenléte eleve kiszámíthatatlan tényezőt vitt a forgatásba. A vásznon egyetlen tyúkot látunk, valójában nyolc állat játszotta a szerepet. Mindegyik másban volt jó: volt, amelyik futott, másik csipkedett, ült vagy ugrált. A jelenethez mindig azt választották, amelyik az adott feladatot a legjobban tudta végrehajtani. Ha pedig valami nem működött, nem a tyúkhoz igazították a hagyományos értelemben vett rendezői utasítást, hanem a stáb alkalmazkodott hozzá. Pálfi ezt maga is egyértelműen mondja:

„a tyúk nem rendezte át a jelenetet, mi alkalmazkodtunk hozzá.”

Talán ezért is érdekes a film egyik legfontosabb paradoxona: miközben a kamera a tyúk nézőpontjához alkalmazkodik, az emberi szereplőknek is alkalmazkodniuk kell a tyúkhoz. A film készítése és a film története ugyanazt az alaphelyzetet ismétli meg. Az ember kénytelen lemondani arról, hogy minden az ő szabályai szerint történjen.

Ez a gondolat a zenében is folytatódik.

Pálfi szerint a zene „egyenértékű szereplő lett a tyúkkal”.

Nem találtak megfelelő kész zenéket, ezért végül nem egy konkrét filmzenét kerestek, hanem olyan alkotót, aki meg tudja teremteni a film saját hangulatát. Így került a munkába Szőke Szabolcs, aki egy próbavetítés után tizenöt saját szerzeménnyel tért vissza. A zene később Gryllus Ábris elektronikus etűdjeivel, fűrészhegedűvel és más saját készítésű hangszerekkel, valamint Susanna Peric zenei rendező közreműködésével alakult ki véglegesen.

Azért fontos mindez, mert a zene itt sem egyszerűen érzelmi aláfestés.

Pálfi kifejezetten el akarta kerülni, hogy a film a zene segítségével mondja meg a nézőnek, mit kell éreznie a tyúk iránt.

Ugyanazt a szabályt követi, mint a karakterábrázolásban: nem akarja emberivé tenni az állatot, és nem akarja a néző helyett értelmezni a jeleneteket.

A film végére ezért nem feltétlenül az a kérdés marad meg, hogy sikerült-e egy tyúk történetét érdekes filmmé tenni. Ennél fontosabb, hogy sikerült-e egy olyan nézőpontot létrehozni, amelyben az ember elveszíti a magától értetődő központi helyét.

Pálfi szerint ez volt a cél.

Azt szeretné, ha a néző felismerné, hogy „nem vagyunk egyedül a Földön”, és elfogadná, hogy lehet más perspektívából is nézni a világot.

A TYÚK ezt nem egy tanulságos történet végén közli velünk, hanem végig a filmes formával dolgozik rajta.

És talán ez az, ami miatt a film jóval több egy különleges állatszereplős történetnél. A tyúk nem azért érdekes, mert hasonlít hozzánk, hanem azért, mert nem hasonlít. A film pedig arra használja ezt a különbséget, hogy megmutassa: az a világ, amelyet természetesnek és magától értetődőnek érzünk, csak azért tűnik annak, mert mindig ugyanabból a nézőpontból nézzük.

Tyúk (16) – Pálfi György legújabb filmje – magyar feliratos előzetes I Mozinet

Rendezte: Pálfi György

Írta: Pálfi György | Ruttkay Zsófia

Operatőr: Giorgos Karvelas

vágó: Lemhényi Réka

Producer: Thanassis Karathanos | Costas Lambropoulos | Martin Hampel | Giorgos Kiriakos

Co-producer: Ferenczy Gábor | Muhi András

zene: Szőke Szabolcs

Állatkoordinátor: Halász Árpád

Főszereplők:

Eszti, Szandi, Feri, Enci, Eti, Enikő, Nóra, Anett (a Tyúk szerepében) | Ioannis Kokiasmenos | Maria Diakopanagioti | Argyris Pantazaras | Eleni Apostolopoulou

Magyarországi forgalmazó: Mozinet

A film az artmozik mellett a Cinego kínálatában is elérhető.