Egy film főszereplője általában azért van a történet középpontjában, mert csinál valamit. Dönt, szeret, menekül, hibázik, változik. Enyedi Ildikó új filmjének középpontjában azonban egy ginkgófa áll, amely nem csinál semmit. Nem beszél, nem mozdul, nem tudjuk, mit gondol. Több mint száz éve ugyanott áll a marburgi egyetem botanikus kertjében, miközben körülötte emberek születnek, szeretnek, magányossá válnak, tudományos elméleteket gyártanak, és megpróbálják megérteni a világot.
A Csendes barát ettől még nem egy „fáról szóló film”. Sokkal inkább arról, hogy mi történik, ha egy időre lemondunk arról a megszokásunkról, hogy mindent az emberi nézőpontból próbálunk megérteni.
A film ötlete egy egyszerű kérdésből született. Enyedi Ildikó régi producere, Karl Baumgartner egy napon azt kérdezte tőle: miért nem készítenének filmet a növényekről? Baumgartner még elolvasta a forgatókönyv első változatát, de a filmet már nem érhette meg. (Eye For Film)
A kérdésből aztán lassan egy olyan történet született, amely három különböző korszakban játszódik. 1908-ban Grete, az egyetem első női hallgatója próbál helyet találni magának a férfiak uralta tudományos világban. 1972-ben Hannes egy muskátli gondozásán keresztül kerül közelebb a természethez. 2020-ban Tony, a Hongkongból érkezett idegtudós a járvány miatt egyedül marad a német egyetemen, és a növények érzékelésének kérdése kezdi foglalkoztatni.
A három történet különálló, szereplőik nem ismerik egymást. Ami összeköti őket, az a kert és a ginkgófa.
Enyedi azonban nem hagyományos háromrészes filmet akart készíteni. A három történetet külön írta meg, és csak a forgatás után, a vágás során kezdte el szabadon egymásba fűzni őket.
„Azt akartam, hogy nagyon folyékony legyen a szerkezete, és azt sem akartam, hogy szerkezetként érzékeljük.”
A cél az volt, hogy a három korszak ne egyszerűen egymás után következzen, hanem valahogy összefolyjon. Mintha az emberi idő mellett létezne egy másik idő is, amelyben egy fa számára nem ugyanazok a határok fontosak. (Le Cinéma Club)
Ez a film egyik legérdekesebb formai döntése. A történetek nem kapcsolódnak egymáshoz a hagyományos értelemben, és nem is kapunk minden szálhoz megnyugtató lezárást. Egy-egy történet ott marad egy kicsit a levegőben, miközben már egy másik korszakban járunk. A nézőnek kell létrehoznia a kapcsolatokat.
Nem metafora, hanem élőlény
A ginkgófa könnyen válhatna a filmben egy szép metaforává: az idő, az állandóság, a természet vagy éppen az emberi mulandóság jelképévé. Enyedi azonban ennél érdekesebbet akar.
Nem akarja a fát emberi gondolatokkal felruházni. Nem akarja azt sem, hogy a néző egy hatalmas, bölcs lényként tekintsen rá. A film egyszerűen arra próbál rávenni bennünket, hogy vegyük észre.
Enyedi egyik kedvenc példája erre a növényekkel kapcsolatos vakságunk. Egy macska jelenlétét azonnal társaságnak érzékeljük. Ha egy szobában egy cserepes növény van mellettünk, könnyen úgy gondoljuk, egyedül vagyunk.
Pedig nem vagyunk egyedül.
A rendezőt már tizenéves korában foglalkoztatták a növények kommunikációjával kapcsolatos kutatások, és a filmben most ezek az évtizedek óta hordozott érdeklődések kerültek a középpontba. (euronews)
A film ugyanakkor nem akarja azt bizonygatni, hogy a növények pontosan úgy gondolkodnak, mint mi. Inkább azt kérdezi: miért gondoljuk, hogy csak az tekinthető intelligensnek vagy érzékelőnek, ami hozzánk hasonló módon működik?
Ez a kérdés Tony történetében válik a legközvetlenebbé. Tony Leung alakítja a Hongkongból érkezett idegtudóst, aki a csecsemők agyműködését kutatja. A szerepet Enyedi eleve neki írta.
„Olyasvalakire volt szükségem, aki szavak és cselekvés nélkül is sokat mond.”
A rendező szerint Tony Leung jelenléte önmagában képes történetet mesélni. Ezért nem akart számára olyan szerepet írni, amelynek minden gondolatát párbeszédekkel kell elmagyarázni. (Screen Slate)
A választás telitalálat. Tony sokszor egyedül van a vásznon: figyel, vár, sétál, kísérletezik, nézi a fát. A film egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogyan lehet az egyedüllétből kapcsolatot teremteni.
És itt ér össze Tony és a ginkgó története: mindketten kívülállók.
Kívül lenni nem feltétlenül magány
A forgatókönyv első változata még a világjárvány előtt elkészült. Enyedi aztán két másik játékfilmet forgatott, a történet pedig félrekerült. Amikor később visszatért hozzá, a járvány tapasztalata új jelentést adott neki.
„A film valamennyi hőse, az emberek és a növények is kívülállók. Nemcsak a magány keserűségéről van szó, hanem a szabadságáról is: a felfedezés szabadságáról, amikor egyedül vagy, és nem követed a tömeg vagy egy rendszer ritmusát.”
Ez a gondolat teszi érthetővé, miért nem egyszerű járványfilm a Csendes barát. A 2020-as történetben a kiürült egyetemi környezet, a bezártság és a bizonytalanság természetesen felidézi a világjárvány tapasztalatát, de Enyedi nem a félelmet akarja újrajátszani. Inkább azt a furcsa időszakot keresi, amikor a megszokott élet ritmusa egyszer csak megszűnt.
A rendező maga is nagyon korán átesett a betegségen, amikor még nem lehetett tudni, milyen veszélyes. Úgy élte meg, mintha talán az utolsó napjai lennének a Földön, és ez az élmény megmaradt benne: szeretné érezni a világ szépségét és azt, hogy jó élni. (Screen Slate)
Tony Leung hasonló tapasztalatot hozott a szerepbe. A járvány idején Sydneyben forgatott, majd Tokióban rekedt, ahol hónapokig egyedül élt. Egy olyan várost látott, amely máskor tele van emberekkel, de hirtelen kiürült.
„Három hónapig teljesen egyedül voltam, mert a családom Hongkongban maradt.”
A színész számára ez az élmény később visszaköszönt a filmben. (Screen Slate)
De a magány a filmben nem csak veszteség. Lehetőség is arra, hogy valami olyat vegyünk észre, amit a hétköznapi zajban nem látunk.
A tudomány szépsége
A Csendes barát egyik meglepő vonása, hogy miközben sokat beszél a természethez való kapcsolódásról, nem fordul szembe a tudománnyal. Enyedi kifejezetten fontosnak tartotta, hogy a film ne a tudomány ellenében fogalmazza meg a természet iránti érdeklődést.
Éppen ellenkezőleg: a tudomány kíváncsiságát akarja megmutatni.
„A tudomány zavaros, merész és kiszámíthatatlan, és komoly szenvedély kell hozzá.”
Enyedi szerint a tudomány egyik különleges tulajdonsága, hogy a kudarc nem feltétlenül kudarc. Egy kísérlet eredménye lehet az is, hogy valami nem úgy működik, ahogyan gondoltuk, és ebből tovább lehet lépni. (Eye For Film)
Ezért Tony kutatása sem egyszerűen egy tudós története, aki különös elméletet akar bizonyítani. Inkább egy emberé, aki hajlandó elismerni, hogy talán rossz helyen keresi a választ.
A film tulajdonképpen ezt a tudományos kíváncsiságot terjeszti ki az egész világra. Mi történik, ha nemcsak azt akarjuk megérteni, amit már ismerünk, hanem azt is, ami alapvetően idegen tőlünk?
Három korszak, háromféle látásmód
A három történet különböző képi világot kapott. Grete 1908-as történetét fekete-fehér, 35 milliméteres filmre forgatták. A hetvenes évek Hannes-története színes, szemcsésebb 16 milliméteres képi világot kapott. A 2020-as fejezetet digitális technikával rögzítették.
Ez nem egyszerű korhűség. Enyedi nem azt akarta, hogy a film minden korszakot pontosan utánozzon, azt akarta megmutatni, hogyan néztek a világra az emberek az adott időszakban.
„Nem az érdekelt, hogy pontosan illeszkedjünk a korszakhoz, hanem hogy felerősítsük azt, ahogyan az emberek akkoriban a világot és a környezetüket érzékelték.”
1908-ban a természet szerkezete és rendje kerül előtérbe, ezért illik hozzá a fekete-fehér, részletező képi világ. A hetvenes években az érzékek kitágítása, a test, a fű, az illatok és a tapasztalat kerül előtérbe, ezért a szemcsés színes filmanyag egészen más érzést teremt. 2020-ban pedig a digitális kép tisztasága és az üres terek hangsúlyozzák a magányt. (Eye For Film)
A három korszak tehát nemcsak történetében, hanem érzékelésében is különbözik – és közben ugyanaz a fa marad közöttük.
A fa mint főszereplő
A ginkgófa nem színész, mégis valóságosabb jelenléte van, mint sok emberi szereplőnek. A film készítői nem próbálták emberi tulajdonságokkal felruházni. Nem adnak neki hangot, nem magyarázzák meg, mit „érez”, a kamera viszont megtanul figyelni rá.
Enyedi szerint a marburgi botanikus kert és az egyetem évszázados története különösen fontos volt számára, mert egyetlen kis térben is egymásra rakódnak a különböző korszakok és világnézetek. A forgatás első napján ráadásul éppen Tony és a ginkgó első találkozását vették fel. Ez volt az első alkalom, amikor a rendező és Tony Leung együtt próbálta megteremteni azt a furcsa kapcsolatot, amelyben az ember és a fa mintha párt alkotna. (Screen Slate)
A színésznek ehhez külön fel kellett készülnie. Hat hónapig tanult idegtudományt és a növények intelligenciájáról is olvasott, egyetemeket keresett fel, kutatókkal beszélt, és még az agyi vizsgálatok működését is tanulmányozta. Azt mondja, a növényekről tanultak megváltoztatták a gondolkodását.
„Most már úgy gondolok rájuk, mint hozzám hasonló lényekre.”
A forgatáson pedig már nem akarta címkékkel ellátni őket. Egyszerűen nézni próbálta őket. (Screen Slate) Ez valójában a film egészének módszere: nézni. Nem rögtön megnevezni. Nem rögtön megfejteni. Nem rögtön eldönteni, hogy mit jelent.
Enyedi Ildikó filmjeinek csendes állandósága
A Csendes barát új témát hoz Enyedi Ildikó életművébe, de a kérdései ismerősek. Az Az én XX. századom, a Simon mágus, a Testről és lélekről és A feleségem története mind másképpen, de azt kutatják, hogyan léphetünk kapcsolatba valakivel vagy valamivel, ami nem teljesen hozzáférhető számunkra.
Ezúttal a kapcsolat határai még messzebbre kerülnek. Nem egy másik emberrel próbálunk kapcsolatot teremteni, hanem egy növénnyel. És Enyedi nem akarja eldönteni helyettünk, hogy ez lehetséges-e.
„Nem akarok semmilyen üzenetet ráerőltetni a nézőre. Inkább egy szórakoztató élményt szeretnék adni, és hagyni, hogy a film rétegei felkeltsék a kíváncsiságát.”
Ez talán a legpontosabb meghatározása annak, mit csinál a Csendes barát. Nem bizonyít, hanem megnyit. Nem azt állítja, hogy a fa ugyanúgy gondolkodik, mint az ember, hanem arra késztet, hogy egyáltalán elgondolkodjunk azon, milyen lehet egy olyan élőlény világában létezni, amely teljesen másképp érzékeli az időt, a környezetet és a kapcsolatot. A film ezért lassú. Nem azért, mert nincs benne történés, hanem mert másfajta figyelmet kér.
A csend, amely tovább tart
A Csendes barát 2025-ben a Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában mutatkozott be, ahol elnyerte a FIPRESCI-díjat, Luna Wedler pedig a legjobb fiatal színésznőnek járó Marcello Mastroianni-díjat kapta. A film később többek között Chicagóban, Valladolidban, La Roche-sur-Yonban és Lisszabonban is díjakat nyert, és olyan jelentős fesztiválokra kapott meghívást, mint Toronto és Busan. (Lux Film Festival)
Most pedig újabb fontos elismerés közelébe került: a Csendes barát bekerült a 2026-os FIPRESCI Nagydíj öt jelöltje közé. Ez nem azonos a velencei FIPRESCI-díjjal: a mostani jelölés az előző filmes év legjobb filmjei közül választja ki az öt esélyest, a győztest pedig szeptemberben hirdetik ki. (AwardsWatch)
Van valami különös abban, hogy egy ilyen film kerül ismét a kritikusok figyelmének középpontjába. A Csendes barát nem hangos film. Nem akarja magát mindenáron elmagyarázni, és nem akarja egyetlen gondolattal lezárni azt, amit két és fél órán keresztül figyel. Inkább megtanít valamire: arra, hogy néha érdemes egy kicsit tovább nézni valamit, mint ameddig megszoktuk.
Magyar feliratos előzetes: Csendes barát – Enyedi Ildikó filmje – magyar feliratos előzetes (16) I Mozinet